Amikor a vizslával először találkoztunk, akkoriban éppen egy pumával lakott társbérletben. Nem volt ebben semmi meglepő, minthogy ő is, meg a puma is egy állatidomár birtokában volt, sok másféle állattal egyetemben, odafent Duchess County-ban, New York állam farmvidékén. Az állatidomárt Tóthnak hívták, háza előszobájában valami fantasztikus dzsungel-madár köszöntötte az embert, már elfelejtettem mifajta, tény az, hogy azon nyomban visszaszajkózott mindent, amit hallott, dalt, vagy prózát, bármiféle nyelvet. Tóth azt mondta róla, roppant ritka madár, sokszáz dollár az értéke. Dehát a vizsla! Róla akarok beszélni. Békésen aludtak egy ketrecben a pumával. Amikor Tóth fölébresztette és kieresztette őket, akkor vad hancúrozásba fogtak. Kölykök voltak, egykorúak, félesztendő körüliek. A puma fölmászott az egyik fára, le is esett, nagyon megütötte a lábát, de azért komolyabb baja nem történt. A vizsla óvatosabb volt, szemlélődő, játékoskedvű, de azért gyors visszavonulásra kész. Mintha a pumával való társbérlet kifejlesztette volna az alkalmaszkodó képességét. Békességben akart lenni, soha semmit nem provokált, ha játék közben nagyon elfogta a lendület, akkor is meg-megtorpant egy pillanatra, figyelmesen körüljáratta a tekintetét, hogy megbizonyosodjék: nem értik-e félre? Ilyen maradt utolsó napjáig. Tegnap óta ugyanis a vizsla nem él s én most nehéz szívvel búcsúzom tőle, tűnődve különös sorsa és egyénisége fölött.
Tóth azért adta el a vizslát, mert fölszámolta New York-állambeli telepét és végképpen Kaliforniába költözött, ahol ugyancsak volt egy állatfarmja. Másnap reggel már indult is karavánjával a nyugati partvidék felé. A vizslától, mondotta, azért hajlandó megválni, mert ebből a símaszőrű fajtából van már Kaliforniában egy egész családja. Magyarországon félreértették a rendelését, ő ugyanis szálkásszőrű vizslát kért, de nem azt küldtek. Idekézbesítették neki, New York-i tartózkodása idején ezt a símaszőrűt, nekünk szívesen eladja, de ha nem tartunk rá igényt, viszi magával másnap Kaliforniába. A vizsla iratai nincsenek most kéznél, ha megegyezünk, akkor majd elküldi.
Megegyeztünk. Kifizettem a vételár egy részét, a másik részét majd akkor, ha megjönnek a vizsla iratai.
A vizsla soha nem jutott hozzá az irataihoz, dokumentációs szempontból körülményei rendezetlenek maradtak. Ennek külön története van. Nem sokkal hozzánk kerülése után betegeskedni kezdett, nyaka megduzzadt, aléltan hevert a szoba sarkában. Állatorvoshoz vittük, aki megállapította, hogy a vizslának rosszak a fogai, néhányat ki kell húzni. Rosszul fejlődött fogazat, a fogak egy része sohasem fog kinőni, a meglévők pedig romlásra hajlamosak. A vizsla ott maradt néhány napra az állatorvosi rendelőbe, átesett a fogműtéten és attól kezdve pompásan érezte magát. De alig maradt néhány foga. őt azonban ez nem zavarta. Amerikai kutyáknak nem kell csonttal bajlódniok, kannázott pörköltök, darált húsok, tojáshúsos konzervek légiója kínálkozik a supermarketek kutya-polcain. A vizsla alighanem tisztában volt azzal, nagyobb szerencse nem is érhette volna, minthogy Amerikába került. Van itt kutya-konzerv mindenféle Igényre. Egyebekben pedig nem hiányolta ő a fogait, esze ágában sem volt megharapnia valakit, nem akart ő harcolni, támadni, csatázni. Behúzódott az alacsonylábú asztal alá, mint aki révbe érkezett. Mondta is az állatorvos: szinte csodálatos, hogy hímkutya létére ilyen lányos természete van. Hihetetlenül szelíd, engedelmes, alkalmazkodó.
Arra gyanakodtam, hogy Tóth tudta a vizslának ezt a fogproblémáját s azért adta el, nem pedig azért, mert szálkás-szőrűt várt és simát kapott. Amikor Ismét New Yorkba érkezett és felhívott telefonon, meg is mondtam neki ezt a gyanúmat, erre összevesztünk, ő sohasem küldte el a vizsla iratait, én meg nem küldtem el a vételár hátralékos részét.
A vizsla tehát iratok nélkül maradt. Szép példány volt, karcsú, kecses, bronz-színű, de azért aki meghallotta, hogy a vizslának nincs semmiféle irata, az fintorgott egy kicsit. Egyszer még házassági ajánlatot is kapott egy vizsla-leányt illetően, de amikor a tulajdonosok megtudták, hogy a vizslának nincsenek iratai, a party visszament. Azt nem hinném, hogy iratainak hiánya miatt különösképpen búslakodott volna. Amerikában nem probléma az ilyesmi. A községházán két dollár és ötven cent befizetése ellenében magkapta a bilétáját, ezt az örvén hordta, engedélyezett kutya. De ami a fogakat illeti... a vizsla egy idő múlva rájött arra, hogy foghíjassága inkább szerencsés, mint szerencsétlen körülmény. Senki nem fél tőle. Westchesterben tilos póráz nélkül sétáltatni a kutyákat. Följelentik a kutya gazdáját, jön a rendőrautó, pénzbírságra ítélik, mind nagyobb és nagyobb összegre a kihágás ismétlődése esetén. A vizslával azonban elnézőek voltak. Még a rendőrök is megsimogatták a fejét. Pórázon vezetni ezt a szerény, békés, jómodorú kutyát? Ugyan minek? Ettől ugyan senkit nem fenyeget veszély. A vizsla megszerettette magát a környék lakóival. Mindenkinek előreköszönt. Odaszaladt, farkát csóválta, kifejezte örömét a találkozás fölött. Várt is, amíg megsimogatták a fejét, csak azután szaladt tovább. Figyeltem én, ahogy lépésről lépésre megvásárolta a szabadságát. Három és félesztendőbe telt, amíg elaltatott minden gyanút, minden bizalmatlanságot, amíg jóindulata és szelídsége iránt többé senkinek nem lehetett kétsége. Erre volt szüksége a vizslának. Először csak rövidebb időre, néhány órára, aztán egész napra, aztán már két-három napra megugrott a háztól.
Mi hajtotta a vizslát? Az ösztönei, a szimat maradéktalan kiélésének mohó vágya. Senkit és semmit nem akart bántani. Végigszagolni a vidéket, a táguló orrcimpákon át átélni, azt lehet egy ilyen fogatlan, irattalan vizslának is, nincs rá törvény, hogy tilos szagolni a békés, jóindulatú, mindenki bizalmát megnyert vadászkutyának? Ez a vizsla még Magyarországon született. Az apja, anyja izmaiban még nagy vadászatok élményei remegtek. Az itt tenyésztett vizsla-nemzedékek már nem álmodnak hegyekről-völgyekről. A fogaik jók, az bizonyos, vitaminokat kapnak, finom húsokat, pompás tápszereket kölyök-korukban. Mitől lenne rossz a foguk? De ki ismeri ennek az iratnélküli vizslának nagyapját, ükanyját, azok táplálkozási körülményeit? Igen, ezeknek jó a foguk. De a szimatuk? Azt nem tudom. Ennek a mi vizslánknak rossz fogai voltak, de az orrával átfogta az egész világot. Amint kilépett a házból, fölemelte a fejét, táguló orral beleszimatolt a levegőbe, egyetlen perc alatt kiolvasta a világot. Okos szimata volt, megbízható, századok tapasztalatain edzett.
Most aztán vége. Hétfőn reggel telefonozták a szomorú hírt. A háztól nem messze, egy iskolakert előtti fű-szegélyen feküdt. Akkor már nem élt. Nem volt rajta semmi külsérelmi nyom. Békésen, nyugodtan fejezte be az életét. Az állatorvos azt mondja, lehet, hogy autó ütötte meg, nem is erősen, csak úgy oldalról, rézsut és belső vérzést kapott. Boncolja-e föl?
Nem, ezt nem akartuk. Annyi parányi titka volt a vizslának, kis titkok, de sorsdöntőek. Nem voltak iratai, nem tudtuk hol született és sohase tudtuk földeríteni, milyen rejtélyes hívásokra indult el napokra. Szerette szoba meleg sarkát, a fűtőtest körül, de ha elindult, akkor nem bánta a hideget, a fagyot. Szerette és várta délelőtti tejadagját, a beleaprított kenyérrel s délután feszült érdeklődéssel leste húskonzerve felnyitását, de ha elment, akkor napokig megvolt élelem nélkül. Csupa kis titok. Hadd őrizze meg elmúlása titkát is.
forrás: Halász Péter az 1956 óta nyugaton élő író, New Yorkban megjelent "Tam-tam" c. novelláskötetéből.
Amikor a vizslával először találkoztunk, akkoriban éppen egy pumával lakott társbérletben. Nem volt ebben semmi meglepő, minthogy ő is, meg a puma is egy állatidomár birtokában volt, sok másféle állattal egyetemben, odafent Duchess County-ban, New York állam farmvidékén. Az állatidomárt Tóthnak hívták, háza előszobájában valami fantasztikus dzsungel-madár köszöntötte az embert, már elfelejtettem mifajta, tény az, hogy azon nyomban visszaszajkózott mindent, amit hallott, dalt, vagy prózát, bármiféle nyelvet. Tóth azt mondta róla, roppant ritka madár, sokszáz dollár az értéke. Dehát a vizsla! Róla akarok beszélni. Békésen aludtak egy ketrecben a pumával. Amikor Tóth fölébresztette és kieresztette őket, akkor vad hancúrozásba fogtak. Kölykök voltak, egykorúak, félesztendő körüliek. A puma fölmászott az egyik fára, le is esett, nagyon megütötte a lábát, de azért komolyabb baja nem történt. A vizsla óvatosabb volt, szemlélődő, játékoskedvű, de azért gyors visszavonulásra kész. Mintha a pumával való társbérlet kifejlesztette volna az alkalmaszkodó képességét. Békességben akart lenni, soha semmit nem provokált, ha játék közben nagyon elfogta a lendület, akkor is meg-megtorpant egy pillanatra, figyelmesen körüljáratta a tekintetét, hogy megbizonyosodjék: nem értik-e félre? Ilyen maradt utolsó napjáig. Tegnap óta ugyanis a vizsla nem él s én most nehéz szívvel búcsúzom tőle, tűnődve különös sorsa és egyénisége fölött.
Tóth azért adta el a vizslát, mert fölszámolta New York-állambeli telepét és végképpen Kaliforniába költözött, ahol ugyancsak volt egy állatfarmja. Másnap reggel már indult is karavánjával a nyugati partvidék felé. A vizslától, mondotta, azért hajlandó megválni, mert ebből a símaszőrű fajtából van már Kaliforniában egy egész családja. Magyarországon félreértették a rendelését, ő ugyanis szálkásszőrű vizslát kért, de nem azt küldtek. Idekézbesítették neki, New York-i tartózkodása idején ezt a símaszőrűt, nekünk szívesen eladja, de ha nem tartunk rá igényt, viszi magával másnap Kaliforniába. A vizsla iratai nincsenek most kéznél, ha megegyezünk, akkor majd elküldi.
Megegyeztünk. Kifizettem a vételár egy részét, a másik részét majd akkor, ha megjönnek a vizsla iratai.
A vizsla soha nem jutott hozzá az irataihoz, dokumentációs szempontból körülményei rendezetlenek maradtak. Ennek külön története van. Nem sokkal hozzánk kerülése után betegeskedni kezdett, nyaka megduzzadt, aléltan hevert a szoba sarkában. Állatorvoshoz vittük, aki megállapította, hogy a vizslának rosszak a fogai, néhányat ki kell húzni. Rosszul fejlődött fogazat, a fogak egy része sohasem fog kinőni, a meglévők pedig romlásra hajlamosak. A vizsla ott maradt néhány napra az állatorvosi rendelőbe, átesett a fogműtéten és attól kezdve pompásan érezte magát. De alig maradt néhány foga. őt azonban ez nem zavarta. Amerikai kutyáknak nem kell csonttal bajlódniok, kannázott pörköltök, darált húsok, tojáshúsos konzervek légiója kínálkozik a supermarketek kutya-polcain. A vizsla alighanem tisztában volt azzal, nagyobb szerencse nem is érhette volna, minthogy Amerikába került. Van itt kutya-konzerv mindenféle Igényre. Egyebekben pedig nem hiányolta ő a fogait, esze ágában sem volt megharapnia valakit, nem akart ő harcolni, támadni, csatázni. Behúzódott az alacsonylábú asztal alá, mint aki révbe érkezett. Mondta is az állatorvos: szinte csodálatos, hogy hímkutya létére ilyen lányos természete van. Hihetetlenül szelíd, engedelmes, alkalmazkodó.
Arra gyanakodtam, hogy Tóth tudta a vizslának ezt a fogproblémáját s azért adta el, nem pedig azért, mert szálkás-szőrűt várt és simát kapott. Amikor Ismét New Yorkba érkezett és felhívott telefonon, meg is mondtam neki ezt a gyanúmat, erre összevesztünk, ő sohasem küldte el a vizsla iratait, én meg nem küldtem el a vételár hátralékos részét.
A vizsla tehát iratok nélkül maradt. Szép példány volt, karcsú, kecses, bronz-színű, de azért aki meghallotta, hogy a vizslának nincs semmiféle irata, az fintorgott egy kicsit. Egyszer még házassági ajánlatot is kapott egy vizsla-leányt illetően, de amikor a tulajdonosok megtudták, hogy a vizslának nincsenek iratai, a party visszament. Azt nem hinném, hogy iratainak hiánya miatt különösképpen búslakodott volna. Amerikában nem probléma az ilyesmi. A községházán két dollár és ötven cent befizetése ellenében magkapta a bilétáját, ezt az örvén hordta, engedélyezett kutya. De ami a fogakat illeti... a vizsla egy idő múlva rájött arra, hogy foghíjassága inkább szerencsés, mint szerencsétlen körülmény. Senki nem fél tőle. Westchesterben tilos póráz nélkül sétáltatni a kutyákat. Följelentik a kutya gazdáját, jön a rendőrautó, pénzbírságra ítélik, mind nagyobb és nagyobb összegre a kihágás ismétlődése esetén. A vizslával azonban elnézőek voltak. Még a rendőrök is megsimogatták a fejét. Pórázon vezetni ezt a szerény, békés, jómodorú kutyát? Ugyan minek? Ettől ugyan senkit nem fenyeget veszély. A vizsla megszerettette magát a környék lakóival. Mindenkinek előreköszönt. Odaszaladt, farkát csóválta, kifejezte örömét a találkozás fölött. Várt is, amíg megsimogatták a fejét, csak azután szaladt tovább. Figyeltem én, ahogy lépésről lépésre megvásárolta a szabadságát. Három és félesztendőbe telt, amíg elaltatott minden gyanút, minden bizalmatlanságot, amíg jóindulata és szelídsége iránt többé senkinek nem lehetett kétsége. Erre volt szüksége a vizslának. Először csak rövidebb időre, néhány órára, aztán egész napra, aztán már két-három napra megugrott a háztól.
Mi hajtotta a vizslát? Az ösztönei, a szimat maradéktalan kiélésének mohó vágya. Senkit és semmit nem akart bántani. Végigszagolni a vidéket, a táguló orrcimpákon át átélni, azt lehet egy ilyen fogatlan, irattalan vizslának is, nincs rá törvény, hogy tilos szagolni a békés, jóindulatú, mindenki bizalmát megnyert vadászkutyának? Ez a vizsla még Magyarországon született. Az apja, anyja izmaiban még nagy vadászatok élményei remegtek. Az itt tenyésztett vizsla-nemzedékek már nem álmodnak hegyekről-völgyekről. A fogaik jók, az bizonyos, vitaminokat kapnak, finom húsokat, pompás tápszereket kölyök-korukban. Mitől lenne rossz a foguk? De ki ismeri ennek az iratnélküli vizslának nagyapját, ükanyját, azok táplálkozási körülményeit? Igen, ezeknek jó a foguk. De a szimatuk? Azt nem tudom. Ennek a mi vizslánknak rossz fogai voltak, de az orrával átfogta az egész világot. Amint kilépett a házból, fölemelte a fejét, táguló orral beleszimatolt a levegőbe, egyetlen perc alatt kiolvasta a világot. Okos szimata volt, megbízható, századok tapasztalatain edzett.
Most aztán vége. Hétfőn reggel telefonozták a szomorú hírt. A háztól nem messze, egy iskolakert előtti fű-szegélyen feküdt. Akkor már nem élt. Nem volt rajta semmi külsérelmi nyom. Békésen, nyugodtan fejezte be az életét. Az állatorvos azt mondja, lehet, hogy autó ütötte meg, nem is erősen, csak úgy oldalról, rézsut és belső vérzést kapott. Boncolja-e föl?
Nem, ezt nem akartuk. Annyi parányi titka volt a vizslának, kis titkok, de sorsdöntőek. Nem voltak iratai, nem tudtuk hol született és sohase tudtuk földeríteni, milyen rejtélyes hívásokra indult el napokra. Szerette szoba meleg sarkát, a fűtőtest körül, de ha elindult, akkor nem bánta a hideget, a fagyot. Szerette és várta délelőtti tejadagját, a beleaprított kenyérrel s délután feszült érdeklődéssel leste húskonzerve felnyitását, de ha elment, akkor napokig megvolt élelem nélkül. Csupa kis titok. Hadd őrizze meg elmúlása titkát is.
Halász Péter az 1956 óta nyugaton élő író, New Yorkban megjelent "Tam-tam" c. novelláskötetéből.